Válságos időket élünk manapság, legalábbis lépten-nyomon ezt halljuk. Válságban van Szlovákia, bajba kerülhetnek az egyszerű állampolgárok, és ami még fontosabbnak hangzó, de annál megfoghatatlanabb és elvontabb veszély, hogy az eurozóna és az Európai Unió is válságba került. Az euró a szakadék szélén táncol, vele együtt pedig a szlovák gazdaság és akár az Unió maga is bukhat. Tényleg van ok a pánikra? A válasz egyszerre igen és nem.

Igen azért, mert a közös pénznem bevezetése óta Brüsszel még soha nem nézett szembe ilyen léptékű gazdasági nehézségekkel, ráadásul kiderült, hogy az euró védelmi mechanizmusai semmire sem jók. Lehet okunk aggódni azért, mert sokadszorra is kiderült, hogy az uniós tagok közötti egység csak látszat, több ország sajátosan értelmezi a szolidaritás fogalmát, és kész a végsőkig elmenni saját önállóságának védelmében, ha a saját pénztárcáján érezheti meg a velük egy csónakban evező társak nehézségeit.

Mégis, ha visszatekintünk az Európai Unió történetére, azt látjuk, hogy a bizalmi válság és a mindennek vége-hangulat egyáltalán nem számít új jelenségnek a szervezet életében. Az Unió fennállása óta küszködik azzal a problémával, hogy tagállamai fontos, jellemzően szervezeti kérdésekben képtelenek dűlőre jutni – de a nehéz időszakokat átvészeli, a nyugodt periódusokban pedig tovább terjeszkedik.

Az Unió és elődje, az Európai Gazdasági Közösség hosszú történetében rengeteg válságos időszak akadt. A Római Szerződéssel létrejött szervezet fejlődése a hetvenes években stagnált, majd több területen is hatáskörei lassú kiterjesztésébe kezdett – például a közös biztonságpolitika, a pénzügyek, a gazdaság, a régiófejlesztés terén. Az integrációs folyamatok kölcsönösen erősítették egymást, ez az úgynevezett tovagyűrűző hatás, a közös intézmények megszületése ugyanis mindig újabb mechanizmusok, intézmények, hatékonyságot javító szabályok bevezetését tette szükségessé egyéb területeken is. Az integráció csendben, de hatékonyan folytatódott, kivéve a krízishelyzeteket. Mikor felvetődött ugyanis, hogy valamelyik uniós megoldás nem tökéletes, Brüsszel és a nemzeti kormányok két alternatíva közül választhattak: növelhették az uniós szervek hatásköreit, vagy pedig lerombolhattak mindent, amit felépítettek az adott témában, több új problémát előidézve ezzel. Ez a séma az összes régi és új konfliktusra ráhúzható a Maastrichti Szerződés előkészítésétől kezdve Lisszabonig. Ugyanúgy alkalmazható a jelenlegi euróövezeti válságra: az államok vagy összefognak és pénzügyi önállóságuk komoly részéről lemondva szigorúbb szabályokat léptetnek életbe, vagy jön az összeomlás, a kiszámíthatatlanság, és az ismeretlen problémák tömkelege.

Mivel az Unió pénzügyi válsága egyedülálló módon közvetlenül a tagok pénztárcáját érinti, nem tudjuk biztosan megjósolni, vajon sikerül-e az összefogás és a szigorúbb szabályok bevezetése. Azt viszont tudjuk, miként reagált Brüsszel a korábbi, túlnyomórészt politikai jellegű válságokra: olyan kompromisszumos megoldással, ami a további integráció felé mutatott. És azt is tudjuk, mi nem történt meg soha: a felépített struktúrák teljes lerombolása. Az Európai Unió rendszere önmagát eteti. A jelenlegi válság a legnagyobb eséllyel nem a katasztrófához vezet, hanem ahhoz, hogy a tagállamok szuverenitásuk nagyon fontos részéről fognak lemondani. (kitekinto.hu)